A megállapodástól az autóátvételig örökkévalóságnak tűnő hat nap telt el. Először volt némi elmaradás a papírmunkában, amit 2013. május 1-jén (ami idén szerdára esett) pótoltunk. Aztán eltelt a csütörtöki nap is, és a péntekhez az az ígéret adott erőt, hogy legalább a műszaki és az eredetvizsga megvan, csak az átíratás csúszik még. Merthogy névre íratva szerettem volna átvenni az autót. Sajnos azonban ez másnap sem jött össze - ekkor még nem tudtam, miért. Ekkor elhatároztuk Zsolt barátommal, hogy elmegyünk az autóért és - ha át van íratva, ha nem - elhozzuk úgy, ahogy van.
Este hétre értünk a telepre, de a kereskedő nem volt sehol. Negyed nyolckor forrósodni kezdett a levegő, amikor egy régi Opel Omega kombival megérkezett egy öttagú család: egy középkorú apuka és két felnőtt fia, valamint az egyik fiú felesége és kislánya. Ők is autót szerettek volna nézni, elég nyomatékosan. Nyolc körül érkezett a kereskedő srác - és érthetően nem velünk, hanem e kedves nagycsaláddal kezdte a foglalkozást.
Miután végeztek (legalább öt, rosszabbnál rosszabb állapotú autó kipróbálása után), az is kiderült, mi okozta a problémát az Autobianchi átírásával: a volt tulaj tavaly októberben eladta valakinek, aki elmulasztotta a nevére íratni, viszont idén április 16-án, négy hónappal a műszaki lejárta után adta el a kereskedésnek, aki szintén nem íratta át, mivel lejárt műszakis gépkocsit nem lehet átíratni, vevő hiányában viszont a műszaki vizsgát előre nem akarta megfinanszírozni...
No mindegy, ha már eljöttünk és lassan másfél órája várakozunk, úgy döntöttünk, hogy a "papírhibák" ellenére elhozzuk az autót és magunkra vállaljuk az átíratási procedúrát. Ekkor derült ki, hogy a srác elfelejtette magával hozni a számlatömbjét. Számla nélkül viszont egy lépést sem teszünk, mivel cégnévre vettük az autót, és a könyvelés felé minden fillérrel el kell számolnunk. A megoldás: hazakísérjük a kereskedőt, megvárjuk, míg kiállítja a számlát, majd visszamegyünk a telepre (ilyenkor jön rá az ember, hogy Fót alapvetően egy igen nagy város...) és átvesszük a Biát.
Így is történt, és közben alig telt el újabb háromnegyed óra. Átvételkor kiderült, hogy nem működik a jobb oldali indexlámpa, meg hát azt is mondták a műszakin, hogy elég ramaty állapotban van a bal hátsó futóműben a gömbfej, azt mielőbb cserélni kéne, és a hátsó üzemi fékek is igen gyengék, ennek köszönhetően pedig gyakorlatilag nem fog a kézifék (fogna ő, de nincs mit). Nincs hátsó fék, de azért átment a műszakin... A "másodlagos jármű jelleg" bűvös kifejezés, úgy látszik, csodákat tesz (egyéb csodatételeket, például némi készpénz átadását ne is feltételezzük). A másodlagos járművel is meg kell tudni állni - teszem hozzá.
Egy szó mint száz: este tízre értünk vissza az irodába. Közben kiderült, hogy leesett a kilométerspirál, így konkrétan fogalmam sem volt, mennyivel megyek az M3-ason. Kétségbeesve próbáltam követni a nem épp felelőtlen száguldozásairól ismert Zsolt barátom, amikor olyan nyikorgás-nyekergésre lettem figyelmes a bal hátsó kerék felől, hogy onnantól végig attól rettegtem, úgy járok, mint az egyszeri forma 1-es versenyző, akinek a csapat kerékcserénél rosszul rögzíti a kereket. A végén még kapok egy boxutca-áthajtásos büntetést a csapat hibájából!!
Az izgalmak ellenére a kis Lancia végül rendben megérkezett, sőt - mint a fenti kép is tanúsítja - útközben az indexlámpa is megjavult valahogy. Összességében az első komolyabb út tapasztalatai a sípoló-nyikorgó hangot leszámítva kifejezetten kellemesek voltak. A motorhang, a kapcsolók, minden valahogy Édesanyám egykori Kispolszkijára emlékeztetett, amelyhez egyetemista koromból igen szép emlékek fűznek. A jogsim megszerzésétől (1992) kisebb megszakításokkal első komolyabb saját autóm, egy Skoda Favorit 1996. májusi megvásárlásáig használtam és imádtam. Ez a Bianchi pont olyan, mint a Kispolszki volt, csak el lehet benne férni, és nem hátul, hanem elöl csühög a motornak nevezett pöttömnyi szerkezet. Közel másfélszer akkora, mint a 650 E-ben.
Másnap reggel (2013. május 4., szombat) elhatároztam, hogy elmegyek a Visegrádi utcai Központi Okmányirodába, és megteszem, amit meg kell tenni: elvégzem a két korábbi tulajdonos által ronda módon elsumákolt papírmunkát. Szerencsére ehhez rendelkezésemre állt mindkét előzményi adásvételi szerződés, azaz a tulajdonszerzési lánc teljesen rendben volt, csakhogy az első (tavaly októberi) szerződésről hiányzott a forgalmiba bejegyzett tulajdonos személyi igazolvány száma. Sebaj, vele már leveleztem korábban, így még péntek este küldtem neki egy újabb e-mailt, amire csodák csodája (ezúton is nagyon köszönöm, Zoli!) már szombaton délelőtt válaszolt, és megírta a hiányzó adatot. Ez olyan tíz óra tájban történt, így azt gondoltam, mivel délután kettőig van okmányiroda, még bőséggel beleférek. Oda is értem fél tizenegy felé, de az ajtón felirat fogadott, miszerint aznapra már nincs sorszámosztás... Az első kísérlet sikertelenül zárult.
A kocsit viszont nem hagyhattam az irodai garázsban, mert Zsolt akkor hétfőn nem fog tudni beállni, ami több mint kellemetlen lenne, mivel a felszíni parkolás egy teljes munkanapra 4400 Ft a kerületünkben. A péntek esti időtöltés után ezt az újabb áldozatot azért már végképp nem várhattam el tőle, huszonegy és fél éves barátságunk ellenére sem. Úgyhogy átálltam a bérelt garázsunkba, Dél-Budára. Mint a fenti képen látszik - melyet útközben készítettem a Műegyetem előtt -, a hátsó rendszámtábláról ekkor még hiányzott a műszaki vizsgát igazoló kis matrica. Ez alapján a rendőr igen könnyen ki tudja szúrni, hogy valami gond van, és már csak le kell villantania hátulról. Elkerülendő a kellemetlenségeket, a műszaki adatlap eredeti példánya ott lapult a táskámban, a tömérdek adásvételi szerződés és egyéb papír mellett, de szerencsére nem volt ellenőrzés.
Végül kedden korán reggel jutottam el az okmányirodába (nem a központiba, hanem a hozzám legközelebbi kerületibe), ahol közel két óra sorban ülés után megtörtént a csoda: cégünk nevére került a kis Autobianchi, és ehhez csak a kettővel ezelőtti mulasztó tulajdonos helyett kellett kifizetnem a 10.500 Ft átírási illetéket (legalább a kereskedő helyett nem, mert az ő kft-jük hála az égnek illetékmentes).
Az előzetes tervekhez képest némi többletköltséggel ugyan, de a második próba sikerrel zárult. A hátsó rendszámtáblára felkerült az igazoló matrica, a kiskocsi papírja pedig 2012 októbere óta végre helyrerázódtak. Megszeppent arccal, kissé félrefittyedt lökhárítóval (a fényezés után kerülhetett ilyen csálén vissza rá - próbáltam már segíteni rajta, de annál komolyabb művelet lesz, mint amit én s.k. egy csavarhúzóval meg tudok oldani), de reményekkel telve várhatja hát a további beavatkozásokat...
Utolsó kommentek